Áttekintés és javaslatok a távfűtési problémák kapcsán
A szocialista frakció legutóbbi ülésén a megalakult a távfűtési ad hoc munkacsoport. Lendvai Ildikó frakcióvezető a csoport vezetésére dr. Szanyi Tibort kérte föl, aki azonnal elkészítette a vitaindító munkaanyagot, amelyet az alábbiakban közlünk. Tesszük ezt azzal a szándékkal, hogy az ismertetésen túl, lehetőséget adjunk olvasóinknak arra, hogy a rendszer javítását célzó ötleteiket elküldhessék nekünk. Ezeket továbbítjuk a munkacsoportnak.
A távfűtés alapgondolata ipari eredetű. A nagyvárosokba települt iparágak villamos energia igényét kiszolgáló erőművek (és más, hőtermeléssel járó iparok) felesleges hőjét lehetett így elvezetni ugyanezen iparok munkásainak lakásába, illetve a különböző közösségi épületekbe. Jellemző, hogy nyáridőben az ugyanitt keletkező hőt a levegőbe eresztjük.
Minthogy az elmúlt évtizedekben az ipari tevékenységek áramellátása távoli, és egyre kevesebb, de nagyobb erőművek feladata lett, jelentősen csökkent a lakókörnyezetek közelében keletkező ipari hő mennyisége. Pótlásként tehát külön és drága pénzen kell(ett) előállítani a távhőt, amely eredetileg „hulladék” volt.
Szintén a pótmegoldások közé tartozik a kisebb méretű, ún. kogenerációs erőművek (tipikusan gázmotorok) telepítése, amelyek áramot és hőt egyaránt termelnek. Akárhogy is vizsgáljuk a problémát, kimondható, hogy a távhő alapvetően „hulladékgazdálkodási” kérdés.
A gondolatmenet viszont fordítva is működik. Minthogy a távfűtés rendkívül környezetbarát módszer, továbbá a távfűtésesre tervezett épületek hőellátását valahogy meg is kell oldani, ezért a nagyvárosokban elszaporodtak az említett kogenerációs erőművek, kvázi „hulladékhő” termelési céllal, ám azzal a járulékos előnnyel, hogy az általuk termel áramot az áramszolgáltatók kötelesek átvenni, méghozzá igen magas áron.
Mindez nem okozott elviselhetetlen gondot az energiapiaci árrobbanás előtt. Ráadásul 2006 ősze előtt a magyar állam egyszerűen kifizette az összes távhőszámla felét. A támogatási rendszer átalakításával viszont a konkrét távfűtési díjak eleve a duplájára emelkedtek, majd ugyanekkortól kezdve – szerencsétlenségünkre – a gázárak is meredeken felfelé lódultak. Miközben a családok és egyedülállók jövedelme épp a konvergencia-program folytán lényegében szinten maradt, ezalatt a korábban havi pár ezer forintos távhőszámlák több tízezer forintos nagyságrendre ugrottak. Ez a drámaian gyors változás megroppantotta a lakótelepek népének háztartási gazdálkodását.
A gondokat csak tetézte, hogy a távfűtésért felelőssé tett önkormányzatok többnyire lepusztult rendszereket kaptak a nyakukba, a fejlesztés legcsekélyebb forrása nélkül. Ahol előrelátóan gondolkodtak, ott a távhő cégeknél évek óta szolid nyereséget képeztek, amelyet visszaforgattak a korszerűsítésekbe. Ilyen példa Győr, ahol jelenleg a leghatékonyabb és a legolcsóbb rendszerek egyikét találjuk, szemben Budapesttel, ahol a nyereséget rendre elvonták, és más célokra fordították.
A pazarlás a legtöbb helyen óriási. A házak kapujáig érve a rendszerbe betáplált hő nagy része a gerincvezetékek körüli földet melegíti. Különösen szembeötlő ez télidőben, amikor a lakótelepek parkjai szép, zöld sávokkal tarkítottak, a fehér hóleplet felszabdalva. Ugyancsak illan a hő a magasan futó távhővezetékek cafatokban lógó szigetelése mentén is. Hiába állítják a távhő cégek, hogy az „üzemi” veszteségeik minimálisak, valójában adminisztratív trükkök ezreivel terhelik rá a lakosságra saját pazarlásaikat. Minthogy érdemi nyereségük (fedezetük) nem is lehet, kizárólag a fogyasztók kárára megy ki a ez a morbid „játék”.
De pazarol a fogyasztó is! Ismerjük a korszerűtlen, rosszul szigetelt lakótömbök gondjait, a kényszerű túlfűtés minden baját. A Nyugat-Európában okosan működtetett távfűtő rendszerek egy négyzetméterre vetítve fele-harmada annyi energiát használnak, mint a hazaiak. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy ugyancsak nyugaton a távfűtés költségrendszere szintén a lakosság javára tetemesen kedvezményezett, akkor már nem is csodálkozunk azon, hogy az ottani távhőszámlák a mieinkkel összehasonlítva átlagosan negyedakkorák!
A megoldásokat a fentiek sorrendjébe szedve az alábbiakban összegezhetjük.
Előállítás:
1) A távhőt előállító cégek számára forgalmazott gáz árából ki kell iktatni a hálózati költségeket, azaz a (gáz)rendszerhasználati díjat. (Egyébként sem elaprózott és költséges csőhálózaton, hanem egy vastag torkon kapják a gázt) Ezt a leválasztott költséget azonban a többi gázfogyasztóra indokolt hárítani, ami azon a ponton igazságos, hogy a távfűtés környezetvédelmi érdemeit igenis el kell ismerni!
2) A távhőt „hulladéknak” tekintve, eljuthatunk odáig, hogy a hőt termelő cégeket jobbára csak az áramtermelésért fizetjük ki, annál is inkább, mert – ismétlem – a nyáron keletkező hőt egyébként is a levegőbe lövik. Ez természetesen a villamos energia árát emelheti, de csak csekély mértékben.
3) Természetesen fontos, hogy a lakosság fizessen a hőért is egy hatóságilag megállapított egységárat, ellenkező esetben továbbra is a pazarlás lesz úrrá. Az így beszedett összegeket viszont kizárólag a távhő szolgáltatók hálózati fejlesztésére legyen szabad fordítani, amelyeket európai forrásokkal is meg lehet támogatni.
4) A hődíjat továbbra is terhelje az általános áfa kulcs, a szolgáltatási díjat viszont helyezzük át a kedvezményes körbe. Ez a szerkezeti átrendezés világossá teszi a jelenleg teljesen kaotikus hődíj/alapdíj arányokat, és azt is, hogy az egyes szolgáltatók milyen hatékonyan is dolgoznak. Ezen a ponton költségvetési kiesés ugyan jelentkezhet, ám ez elenyésző ahhoz a többletbevételhez képest, ami viszont az energiaárak növekedéséből származó extra adóbevétel.
Továbbítás:
5) A fentebb vázolt árszerkezeti változtatások azonnali és jelentős fejlesztési forrásokat (hitelfedezetet!) produkálnak, ezáltal a hálózati hőveszteséget okozó legnagyobb lyukakat a következő fűtési szezonra be is foltozhatjuk.
6) Meg kell erősíteni a fogyasztóvédelmet, azaz a házak távhő belépési pontjain „élelmiszerbiztonsági” szigorral kell ellenőrizni a mérőműszerek pontosságát, hitelességét. (Civil szervezetek sokasága az idevágó panaszok tömegét állítja elő, de segítséget sehonnan nem kapnak.) Az épületfelújításokat végző cégek mérnökei rendre azzal szembesülnek energetikai kalkulációik során, hogy a szolgáltatók által deklarált hőbeáramlás jóval kisebb, mint az általuk mért adatok.)
7) Minthogy a távhőcégek a megrendeléstől számítottan ma már néhány óra alatt ténylegesen képesek a házak hőmérsékletét szabályozni, ezért elő kell írni számukra, hogy a közös képviselők felé – fűtési szezonban – napi ajánlásokat tegyenek a meteorológiai előrejelzések alapján. (Megjegyzendő, hogy a szélerőművek tulajdonosait – egyébként túlzó módon – negyedóránkénti(!) előrevetítési kötelezettség terheli.) Ezzel elkerülhető, de legalábbis nyilvánvalóvá tehető az a hanyagság, amely az szezononkénti egyszeri beállításban ölt testet. Megfelelő naplók vezetése révén a lakóközösség is ellenőrizni tudja, hogy az általuk megbízottak miként sáfárkodnak a közösség pénzével.
Fogyasztás:
8) A jelen fűtési esztendőben egy átlagos budapesti lakás távfűtési díja durván 350 ezer forint, amelyből legalább 200 ezer az ablakon van kidobva. Ha az állapotok nem változnak, ez csak több lesz. Ellenszerként például egy öt éves futamidejű hitelkonstrukcióban gondolkodva ennyi idő alatt meg is térül egy átlagosan 1 millió forintos korszerűsítési befektetés, sőt, ha tíz éves futamidőben gondolkodunk, akkor már a futamidő alatt is csökkenhetnek a havi kiadások. Jogszabályban lehetne előírni, hogy a hitelek fedezete a korszerűsített lakások értéknövekedése legyen, így állami garancia sem válik szükségessé.
9) Ilyen kedvezményes hitel csak azok számára legyen folyósítható, akik egyszerre vállalják a házaik szigetelését, a lakásonkénti pontos mérhetőség és a radiátoronkénti szabályozhatóság megteremtését.
10) Minthogy a távfűtés elvileg a leginkább környezetbarát fűtési megoldás, sőt, ugyancsak elvileg a leggazdaságosabb is, ezért ezt a technikát be kellene sorolni a támogatott energetikai körbe, azaz mindazok, akik új építésű házaikba távfűtést telepítenek, azok kapják meg ugyanazon kedvezményeket, mint amit az alternatív forrásokat használók élvezhetnek. Azt sem zárjuk ki, hogy a távfűtéses házak korszerűsítése is „új építésnek” minősüljön.
Budapest, 2008. március 18.
dr. Szanyi Tibor
Forrás: mszp.hu
